Gál Éva Emese
Zófia
Íme, a tudat
kereszttüzében
hullunk, mint a hős őszi legyek.
Az öngúny
boldog önvédelmi játék,
melyben a cél
csak eszközünk lehet,
s ha feltámadnánk
egy túlsó féltekén,
ahol az ég fonákja von magára,
mint a teremtés tévedése
tűnne a formák
látható világa
mélyre,
ahol nincs értelmezése
már a rendnek,
csak árnyéka van,
ahol az irány
végtelenszer
magába térül, és a kezdet
eltérül vele boldogan.
Támadjunk föl?
Milyen Mennyországot
betűznének láthatatlan álmok,
milyen lenne
az örök metafora,
ha a nemlétet
méhében kihordta?
Lesz-e világ,
ha fölöslegbe váltott,
hirdetve a világtalanságot?
Hullhat-e hát
magán túl az elme,
hogy rostálja azt,
ami élteti,
s ha nem hullhat, mondd,
miért él kényszer benne
a túlvilágot
leteremteni?
Komor szonett
A tudásba a titkok belehalnak,
s mi mindent tudunk, ami elveszett.
Hajnal-pirosban ázó birodalmak
sebét mélyíti az emlékezet,
míg éjszakáink hős-komor csatái
tovább sebzik a végek peremét,
hogy ég a földtől külön tudjon válni,
s ne szakadjon bele a messzeség.
Ha mindent tudunk, mindent vesztenünk kell!
A virradat megküzd konok hitünkkel,
s a sejtés bizonyossággá fakul:
nincs ég és föld, csak harcmező, csak harc van,
és aki értelmet követ e harcban,
kihull belőle láthatatlanul.
Tél
Jégvirágmező nyit az ablakon.
Dermedésig tapossa a tekintet.
Itt ez a messzeség felsőfokon:
hókristályosítja bölcs rímeinket.
Ha akarod, a körmöd belevág,
s vérezni kezd jegecesen a távlat.
Ennyi terrort szenved el a világ
attól, akit az ablakok is zárnak,
 
és unja már e világ-évszakot!
Unja: a folyók érszűkületében
a hordalék is tükörré fagyott,
hogy az égből magára visszanézzen.
Unja a náthás hétköznapokat,
unja a hókoronás ünnepséget,
ahol borgőzök homlokra tapadt
egén gyöngyöznek föl a csillagképek
Nem kérdez, magyaráz, nem menekít,
már azt is unja, amit föl sem ért még,
s ha betörné a jég ablakait,
semmivé vakulna vele a térkép.